|
Pokol
Hermione futott. Már rég elszakadt a barátaitól. Fogalma sem volt, hogy élnek-e még vagy már rég halottak. Nem volt ideje ezzel foglalkozni. Menekült. Menekült a világot elpusztító Sötétség elöl. Menekült, ahogy ezt a többi ember is tette. Muglik, halálfalók, a Fehérek oldalán álló varázslók… Mind egytől egyik az életükért futottak. És, hogy lebuknak-e…? Az már rég nem számított. Már rég kiderült a varázsvilág létezése. Azóta az emberek csak harcolnak és pusztítják egymást, de most még ez a Sötétség is…
Nem tudni mi ez. Hogy hogyan került ide, vagy ki küldte. Hogy küldte-e egyáltalán valaki, csak egy a biztos… Hogy pusztítani jött.
Hermione érezte, ahogy egyre jobban fárad. Már alig kapott levegőt, szúrt az oldala és végtagjai zsibbadni kezdtek. A végső kimerültség határán állt már, de nem adta fel. Az egyenlő lenne az öngyilkossággal. Nem! Amíg össze nem esik ,futni fog. Minden egyes lépés egy esély arra, hogy talán túléli. Bár fogalma sem volt, hogy mi vár rá a célnál - lehet, hogy már ott is csak pusztulást talál - ,de legalább megpróbálta.
A sötét erdőben egy-két árny suhant el mellette. ,,Biztos más menekülők “- gondolta magában. A csillagtalan éjszakában alig látott valamit, ráadásul a fáradság is tompította szemei világát. Homályos, elmásodott formák úsztak előtte. A fákat is már nehezen kerülgette. Félt, hogy esetleg neki megy valaminek vagy megbotlik. Tanári talárja már úgyis folyton beleakadt a bokrok és az ágak gonosz karmai közé. Ennek következtében ruhája szanaszét szaggatva lógott rajta, teste pedig tele volt karcolásokkal és sebekkel. Fájdalmas voltmindem egyes lépés, minden mozdulat…
Valahol nem messze tőle egy kétségbeesett segélykiáltás hallatszódott, de ő még csak meg sem állt. Kegyetlen volt, ahogy a világ is kegyetlenül bánt az emberekkel.
Más esetben segít a bajba jutottan, de most nem tehette. Bár fájt neki is és rosszul érezte magát ettől, tudta, ha most megáll később képtelen lesz folytatni az utat. Már pedig most az volt a legfontosabb… Menekülni. Hisz neki is meg volt az élethez való joga, ahogy az összes többi teremtménynek ezen a földön. Élni akart és ez hajtotta idáig is. Nem! Most nem adhatja fel! Ha eddig bírta bírnia kell még.
Tovább futott. A kimerültség már teljesen hatalmába kerítette. Már azt sem tudta merre fut és mi van előtte…
Neki ment valaminek, vagy inkább valakinek mert az illető fájdalmasan nyögött fel az ütközéskor. Elestek mindketten. Hermione belekapaszkodott az ismeretlenbe és gurulni kezdtek egy meredek leejtőn, míg neki nem ütköztek egy fának. Végül elájultak.
A fiatal nő tért magához hamarabb. Kinyitotta a szemét. Még mindig sötét volt. Megpróbált felülni, de sehogy sem ment. Csak azt érte el, hogy a kényelmetlen féloldalas helyzetéből a hátára tudott feküdni. Erősen lihegett. Mellkasa szabálytalanul emelkedett, verejték gyöngyözte arcát és kis párafelhő hagyta el ajkait minden levegővétel után.
Fáradtan nézett körül. Mellette egy fiatal férfi feküdt, egyelőre még ájultan. Hermionénak ismerősek voltak a vonásai, csak nem tudta honnan. Biztos megint a képzelete játszott vele. Elfordította a fejét.
Az erdő közepén voltak. Hallotta, hogy nem messze tőlük emberek vannak. Gondolt arra, hogy esetleg segítséget kér, de nem lett volna értelme… Hisz ő sem állt meg, ráadásul, ha muglik vagy netán halálfalók biztos megölik. A Sötétség ellenére a harcok nem szűntek meg…
Valami menedéket kellet találnia. Bármit, ami elég egy éjszakára, többet úgysem akart itt lenni.
Újra körbe nézett. Szerencséje volt, mert nem messze tőle megpillantott a leejtőben egy sziklás hasadékot. Nem tűnt kényelmesnek, de ideiglenes menedéknek megtette.
Megpróbált feltápászkodni. Nagy nehezen, de végül sikerült. Ugyan meg kellet kapaszkodnia a legközelebbi fában, de végül is megállt a lábán. Lassan elindult a hasadék felé, de pár lépés után megtorpant. Mégsem hagyhatta itt ezt a férfit. Hisz miatta került ilyen helyzetbe… valamit ki kellett találnia. A legjobb az lett volna, ha magával viheti a hasadékig, de hogyan? Már ahhoz sem volt elég ereje, hogy egyedül megálljon a saját lábán.
Nem volt más választása. Bár tudta, hogy veszélyes elővette a pálcáját és halkan elsuttogta a lebegtető bűbájt. A férfi lassan felemelkedett a földről, Hermione pedig elindult a hasadék felé maga előtt irányítva az ismeretlen ernyedt testét. Mikor odaértek óvatosan leeresztette a sérültet a földre, majd maga is összerogyott a kimerültségtől. Még gyorsam megbizonyosodott róla, hogy biztonságos-e a menedék, utána bemászott a sziklák közé és magával húzta a férfit is. Itt már nem érhette őket veszély. Egyedül a hideg volt bántó. Eddig valahogy észre sem vette, csak most, hogy végre lepihent. Közelebb húzódott az idegenhez, hogy ne fázzon egyikük sem annyira és végül elaludt…
Fogalma sem volt mennyi idő telt el közben. Szörnyű rémálmai voltak, alig tudott valamit pihenni és szörnyen szomjas volt. Átfordult másik oldalára és alig hallhatóan vízért nyöszörgött. Nem tudta, hogy hallja-e valaki, csak reménykedni tudott, mert neki semmi ereje nem volt, még ahhoz sem, hogy kinyissa a szemét. Ám nagy szerencséje volt. Kis idő múlva érezte, hogy valaki lassan felemeli a fejét és egy vizes kulacsot emel a szájához. Hermione mohón kapott utána. A víz végig csurgott az állán és levegőt is alig vett, minek következtében véletlenül félre nyelt és köhögni kezdett. Az ismeretlen elhúzta a kulacsot, de a fiatal nő utána kapott és újra az ajkaihoz emelte. Végül hálásan hátra dőlt az idegen ölében és mélyen sóhajtott.
-
Köszönöm - suttogta halkan és kinyitotta a szemét.
Ám, amikor megpillantotta az ismeretlen arcát még a lélegzete is elállt.
-
Malfoy - kiáltotta rémülten és felpattant a helyéről ezzel csak azt érve el, hogy jól beverte a fejét ( hisz még mindig a hasadékban voltak, az pedig csak annyira volt magas, hogy egy felnőtt ember kényelmesebben fel tudjon benne ülni ) .
-
Óvatosabban! - szólt rá a férfi és segített visszaülni a szédülő Hermionénak - Nem akarlak bántani! Nyugalom…
A nő csak ellökte magától és arrébb húzódott.
-
Mit akarsz velem csinálni? Megölsz? - kérdezte támadóan és rögtön a pálcája után nyúlt, ám nagy meglepetésére nem találta sehol.
-
Mit csináltál…!? Hol a pálcám?! - ingerülten a férfi felé ugrott, de ő még időben leállította:
-
Nyugalom Granger! Nem bántalak, mondtam már! A pálcád pedig nálam van…
-
Hát persze! - vágott közbe Hermione - Így könnyebben fogsz tudni megölni! Semmi ellenkezés! Csak azt nem tudom mért nem gyilkoltál meg álmomban! Hajrá, mire vársz még?! -kiabálta dühösen - Ölj meg!!!
Draco csöndben végighallgatta a nő ordibálását és amikor úgy tűnt, hogy végre kitombolta magát és lehiggadt, halkan beszélni kezdett:
-
Az esetleg eszedbe sem jutott, hogy nem is akarlak megölni…- mondta komolyan és a volt griffendéles szemébe nézett - …és a pálcád sem kell…- azzal visszadobta a varázseszközt Hermione elé. Ő gyorsan magához kapta és a magasba emelte, de végül mégis megtorpant. Leeresztette a kezét és egy ideig értetlenkedve bámulta az előtte ülő fiatal ember arcát.
Tekintete olyan mély és átható volt. Ilyennek még sosem látta pedig már régóta ismerte. Draco alig változott valamit fiatal koruk óta. Igaz férfiasabb lett - ami nem is állt neki rosszul -, de mégis… ugyan az a tejföl szőke haj, ugyanazok a hideg, szürke szemek és ugyanazok a jellegzetes Malfoy vonások… Ám ennek ellenére valahogy más volt. A kisugárzása, a viselkedése, a nézése… Mintha nem is Draco ült volna vele szemben.
-
Miért teszed ezt? - kérdezte Hermione váratlanul - Visszaadod a pálcámat pedig megölhettél volna…
-
A férfi csak megvonta a vállát:
-
Mi hasznom lett volna abból, ha megöllek? Így is meg fogsz halni… Mindenki meg fog…
-
Akkor mért vetted el?
-
Mert tudtam, hogy így fogsz reagálni. Hányszor mondjam még, hogy nem akarlak bántani? - kérdezte szemrehányóan.
Hermione bizalmatlanul nézett rá, de végül is elrakta a pálcáját.
-
Miért kéne hinnem neked? - fordult oda a férfihoz.
Ő csak hanyagul végignyúlt a földön és hátát neki támasztotta egy kőnek.
-
Természetesen nem kell. De jobb lenne…
-
Mert?
-
Mert közösek az érdekeink.
A nő dühösen horkant fel:
-
Te halálfaló vagy! Semmi közös nincs bennünk! - mondta ingerülten, de Draco csak megrázta a fejét:
-
Halálfalók már rég nem léteznek! A háborúnak vége!
-
Sohasem lesz vége, amíg léteznek olyanok mint te!- vágott közbe harapósan - Gyilkoltatok csak azért, mert valaki nem tisztavérű varázsló, vagy csak egy egyszerű mugli volt!
Draco hitetlenkedve ült fel és nézett Hermione szemébe:
-
Te most komolyan véded őket?! Hisz mióta kiderült a varázsvilág létezése azok folyton csak öldösnek minket! És ezek után én vagyok a gonosz?!
-
Ti kezdtétek! - vágta oda a nő.
Draco felháborodott arcot vágott:
-
Mi kezdtük, ti kezdtétek vagy ők… Nem mindegy!? A lényeg, hogy vége! És csak azért tűnik úgy, hogy még mindig tart mert vannak olyanok mint te! Akik képtelenek beletörődni, hogy a harcok megszűntek…
Hermione dühösen keresztbe fonta a kezét a mellkasán és mondani akart valamit, de végül mégis magába fojtotta a szót.
-
És most mit akarsz csinálni? - kérdezte kicsit higgadtabban.
-
Most? - nézett rá vissza a férfi - Most pihenek… És neked sem ártana. Aztán útnak indulunk…
-
Hogy mi…? Együtt…? Képzelődsz!- mondta a nő gúnyosan és kibámult a hasadék száján.
Az erdő szürke volt. Itt- ott ködfoltok tarkították és a levegőben szörnyű bűz terjengett. Hermione el sem tudta képzelni mi lehet ilyen büdös, de nem is akart ezen nagyon gondolkodni. Képzeletében elkalandozott messzire, ahogy a sötét fákat nézte.
A valóságba Draco hangja hozta vissza:
-
Mért nem akarsz velem jönni? - kérdezte halkan.
-
Mert nem bízom benned - válaszolta a nő rá sem pillantva.
-
Draco csak megvonta a vállát:
-
Pedig nem ártana… Úgyis egy a célunk: a túlélés. És egyedül úgysem bírnád… egyedül én sem. De együtt van esélyünk. Vagy nincs igazam?
A volt mardekárosnak igaza volt és ezt Hermione is nagyon jól tudta, csak nem akarta bevallani. Túl büszke volt ahhoz.
-
Nincs igazad! - válaszolta dacosan.
A férfi felvonta a szemöldökét:
-
Valóban? - kérdezte vissza - Ha nem vagyok most szomjan halsz…
A nő felbőszülten fordult felé:
-
Ha én nem vagyok már rég a vadak ,vagy a muglik áldozata lennél! Mit gondolsz, ki hozott ide!
Draco halványan elmosolyodott:
-
Igen sejtettem, hogy te voltál. És tényleg megmentetted az életem, köszönöm… - Hermione teljesen meghökkent. Jól hallotta? Malfoy tényleg neki hálálkodik? Biztos, hogy ez az az ember, akit ő ismer…? De Draco még nem fejezte be - ….ám azt sem szabad elfelejteni, hogy miattad kerültem ilyen helyzetbe….
A nő durcásan fordította el a fejét, de már nem szólt semmit. A fiatal ember mosolyogva fogadta ezt a reakciót.
-
Csak azért teszed… - kezdte Hermione egy rövidebb szünet után - …mert érdekedben áll…
-
Valóban…
-
De ha az lenne az érdeked, hogy megölj, megtennéd? Nem?
-
Te nem tennéd? - adta a férfi a kitérő választ.
A nő hallgatott. Nem akart válaszolni erre a kérdésre és Draco pontosan tudta, hogy miért. Mert a válasz igen lenne.
Többet alig szóltak egymáshoz. Pihentek , ettek valamicskét és sötétedéskor útnak indultak. Hermione nem ellenkezett Draco társasága miatt. Úgy tűnt beletörődött, hogy mostantól együtt folytatják az utat, s amúgy sem lett volna ereje szembeszállni a férfi akaratával. És már az sem érdekelte, ha netán csapda…. Ha nem a halálfalók ölik meg, akkor a Sötétség…. Nagyon kevés esélyt látott már a menekülésre, csak nem akarta ilyen könnyen feladni.
Hosszú ideje mentek síri csöndben. Draco egy kicsit sántított, de a hosszú és fárasztó terep miatt egyre nehezebben tudott járni. Meg-meg botlott néha, ami már kezdett a nőnek is feltűnni.
-
Mi történt a lábaddal? - kérdezte kíváncsian.
-
A férfi egy halvány, gúnyos mosolyt küldött felé:
-
Egy őrült boszorkány nekem rohant az erdőben…
-
Hermione fülig vörösödött, amint ráismert magára. Egy picit szégyellte a dolgot, hibásnak érezte magát. Az is volt…
-
Bocs… - nyögte ki végül - Nagyon fáj?
-
A volt mardekáros megvontan a vállát.
-
Kibírom… - mondta végül, de Hermione nem hagyta annyiban:
-
Hadd nézzem! Biztos tudok rajta segíteni… - azzal le is ültette a férfit a földre és neki állt vizsgálni a sérülését:
-
Csúnyán bedagadt…, de nem vészes. Egy egyszerű bűbáj segít rajta - és már vette is elő a pálcáját. Pár pillanat múlva Draco ismét tudott rendesen járni.
Hermione elégedetten figyelte ápoltja minden mozdulatát. Csak később jutott az eszébe, hogy most végül is az ellenségének segített. Nem is értette, miért tette. Ösztönösen cselekedett. Dühös volt magára, de lelke mélyén igazából nem bánta. Hisz a férfi is segített neki. Kénytelen volt beismerni, hogy igaza van és egymásra vannak utalva.
Draco egy ideig csodálkozva figyelte a nőt.
-
Honnan értesz te ennyire a gyógyításhoz? - fordult felé kíváncsi tekintettel.
-
Ezt tanítottam a Roxfortban…
-
Azt hittem auror lettél?
-
Az is voltam…, míg meg nem ölték azokat, akiket szerettem… - válaszolta Hermione és erőtlenül elmosolyodott - De most már mindegy. Inkább menjünk tovább.
Lassan felállt, elrakta a pálcáját és elindult az erdő mélye felé. Draco csöndes léptekkel követte…
A napok csak teltek s ők egyre távolabb kerültek otthonaiktól, de a sötétséget így sem sikerült még lehagyni. Folyton követte őket. Egyre sűrűbb és nyomasztóbb lett. Hermione kezdte feladni a reményt, hogy túlélik , már csak Draco tartotta benne a lelket.
Sose hitte volna, hogy valaha is ilyen jól ki fognak jönni egymással. Ez még a volt mardekárost is meglepte. Nem lettek ugyan barátok, ( legalábbis mindketten ezt állították ) , de ellenségek sem voltak . Igazából egyikük sem tudta megmondani mi van köztük. Több volt ez puszta bajtársi kapcsolatnál. Talán még a barátságnál is több volt, hisz segítettek és vigyáztak egymásra, lelki támaszai voltak a másiknak, de valahogy mégis… Más volt. Egyszerűen más.
Virradni kezdett. Úgy gondolták, jobb ha most meghúzzák magukat. Nappal könnyebben le tudtak bukni. A muglik idáig is veszélyesek voltak, de a Sötétség közeledtével még inkább azok lettek. Gyilkoltak és pusztítottak, nem számított ki az áldozat. Lehetett varázsló, lehetett saját fajtájuk… A káosz már teljesen eluralkodott.
A búvóhely egy elhagyatott istálló volt. Kicsi, koszos és büdös. A levegőben rothadó állattetemek és az áporodott, penészes széna szaga terjengett. Hermionét az émelygés kerülgette, de nem volt más választásuk… Itt kellet maradniuk míg be nem sötétedik.
Dracoval kelletlenül nyúltak el a nyirkos szénán. Nagyon fáradtak voltak már, s csak egy dologra vágytak igazán: a pihenésre. Ám ez nem ment könnyen. Nem elég, hogy sajgott minden porcikájuk, éhesek és szomjasak voltak, hisz az étel-itallal spórolniuk kellet, kegyetlen, orrfacsaró bűz áradt mindenhonnan, de még hideg és nedves idő is volt. Már nagyon közel jártak a télhez. Mínusz fokok volta éjjel-nappal és csak azt furcsállták, hogy eddig, hogy bírták ilyen jól.
Hermione nagyon fázott. Összehúzta magán hajdani talárja foszlányait és reszketni kezdett. Draco rögtön észre vette. Fáradtan fordult oda hozzá és nézett a szemébe:
-
Akarod, hogy tüzet gyújtsunk? - kérdezte halkan.
A nő csak megrázta a fejét:
-
Akkor észrevesznek… - dideregte erőtlenül.
Lassan behunyta a szemét, majd újra kinyitotta. A férfi még mindig őt figyelte.
Hermione végignézett Draco arcán. Bőre egyre fehérebb lett pedig így is mindig fehér volt, de most szinte áttetszővé vált. Szemei egyre beesettebbek lettek, tekintete fáradtabb s gondterheltebb. Mintha e pár nap alatt éveket öregedett volna.
-
Draco… - suttogta Hermione elhalóan.
A volt mardekáros rápillantott. A nő olyan halkan beszélt, hogy csak abból lehetett tudni, hogy szólt egyáltalán valamit, hogy egy kis párafelhő hagyta el egyre liluló ajkait.
-
Tessék? - nézett rá a férfi.
-
Nagyon fázom…
Draco óvatosan kinyújtotta a karját és magához húzta a reszkető Hermionét. Ő nem ellenkezett. Egy részről mert túl fáradt volt, más részről viszont nem is akart. Inkább hozzásimult a férfihoz s így egymást védték a dermesztő hidegtől. Végül a kimerültség győzött mindkettőjük felett s mély álomba szenderültek…
Későn ébredtek. Túl későn… A Sötétség már nagyon a nyomukban járt s tudták, ha most rögtön nem indulnak el biztos elvesznek.
Fáradtan vágtak neki e homályban úszó tájnak. Nyomasztó és szürke volta világ. Mindenhol pusztulás ás roncsok, ráadásul ez a szörnyű bűz is… Egyre csak erősödött. Az erdő, a fák barátságtalanul nyújtóztatták feléjük a karjaikat, de nem volt más választásuk. Az út erre vezetett.
Nagyon lassan haladtak előre. Kimerültek voltak és a terep is nehéz volt. Meg-megcsúsztak a sárban, belegabalyodtak a bokrok sűrűjébe, alig bírtak már menni.
Az elviselhetetlen szag is egyre émelyítőbb lett. Érezték, hogy közel vannak már a forrásához, s nemsokára ki is értek arra a tisztásra, ahonnan a bűz eredt…
Mindketten döbbenten álltak s hitetlenkedve bámulták az emberi természet legkegyetlenebb művét…
A tisztáson emberek százai feküdtek halmokban, legyilkolva. Megcsonkított hullák, szétdobált végtagok, vérbefagyott tetemek s rémületben megüvegesedett tekintetek jelezték a pusztítás mértékét. Itt-ott egy keselyű , egy dögevő vadállat lakmározott a Halál diadalából. A látvány szörnyű volt s még tetejében a rothadó hús szaga…
Hermione érezte, ahogy ereje lassan elhagyja. Szédülni kezdett és az émelygés is elfogta. Forgott vele a világ, végül hányt. Összerogyott a földre s tudta, hogy mindjárt el fog ájulni…
Draco még időben kapta el. Karjaiba zárta és futni kezdett. Menekült. Minél távolabb akart kerülni ettől a szörnyűségtől. Bár maga is hajdanán halálfaló volt s ölt, ilyet még ő sem látott. Nem! Ez borzalmasabb volt még a Sötét Nagyúr tetteinél is, hisz ő legalább eltemettette a halottakat…
Futott, amíg csak bírt. Amíg össze nem esett. A földre hanyatlott. Hermione - ki közben magához tért - az ölében zokogott a fájdalomtól és a kíntól, amit ez a látvány nyújtott. Draco is csak bámult maga elé. Hosszú ideig képtelen volt megszólalni. Gyomra még mindig kavargott és képtelen volt kiűzni ezt a képet a fejéből. Már örökre a szemeibe égett…
Végül mégis megtörte a csendet:
-
Nem csak mugli voltak… - préselte ki magából remegő hangon -…varázslók is. Varázslók is!- az utolsó szavakat már ordította.
Nem tudta elfogadni. Feszítette a düh és bosszúvágy égett a lelkében. Őrjöngeni akart, pusztítani és gyilkolni, de képtelen volt… Ezek után már képtelen…
Az elkeseredéséből és tomboló indulataiból Hermione halk nyöszörgés ébresztette fel. A nő még mindig az ölébe borulva sírt és remegett:
-
Én már nem bírom tovább… - szipogta halkan -… nem bírom, Draco! Nem bírom…
Ő csak átölelte és megpróbálta nyugtatgatni, ám nem nagy sikerrel:
-
Minden rendben lesz… Ne félj… Meglátod, majd…
Ekkor a föld megremegett és egy rémisztő sikoly hasította ketté a csendet. Az állatok menekülni kezdtek ,a fák hajladozni és a hideg is mintha dermesztőbbé vált volna.
Hermione összerezzent.
-
Közeleg a Sötétség - mondta halkan.
Draco körbenézett. Valóban alig volt már idejük a menekülésre.
De a nő csak megrázta a fejét.
A volt mardekáros rémülten nézett a szemébe:
-
Miket beszélsz?! Hermione nem adhatod fel! Most nem…
-
Sajnálom Draco. Én már nem tudom tovább folytatni az utat…
-
De hisz…
-
Hisz mi! - vágott közbe a nő - Hová menekülnénk? Bárhová megyünk csak pusztulást látunk és nekem ebből elegem van! Nincs értelme a menekülésnek! Elfáradtam…
A férfi szomorúan figyelte:
-
Hisz mindig is erős és bátor voltál…
-
Mit érek vele? - mondta gúnyosan - De te csak menj! Ha hiszel még abban, hogy megmenekülhetsz, akkor rohanj, míg nem késő…
-
Nem hagylak itt egyedül! - felelte Draco határozottan - Azt soha…
Hermione ajkai megremegtek és szemében könny gyűlt. Torkában gombóc nőtt s képtelen volt válaszolni a férfi szavaira. Csak meghatódva borult a vállára és szorosan átölelte.
-
De legalább egy kicsit menjünk távolabb ettől a helytől. Nem akarok itt meghalni…. - kérlelte Draco halkan.
A nő meg tudta érteni. Ő sem szeretett volna ennek a mészárszéknek a közelében eltávozni, így hát erőtlenül rábólintott.
Lassan megindultak egy domb felé. Tudták, hogy alig maradt már pár percük…
Kimerülten rogytak össze a domb tetején. Fáradtan nézték a közelgő Sötétséget és vártak.
-
Tudod mit Draco Malfoy… - szakította meg Hermione egyszer csak a csendet - …örülök , hogy itt vagy velem, itt mindennek a végén.
A férfi halványan elmosolyodott. Magához szorította a nőt és homlokon csókolta.
-
Én is örülök… - válaszolta erőtlenül.
Akkor az ég elhomályosult. Valami hideg és fojtogató csapta meg az arcukat, mintha a világ megszűnt volna létezni körülöttük. Hermione még ereje utolsó morzsáival Draco ruhájába temette arcát, hogy ne kelljen látnia a szörnyű véget. Félt a haláltól és a fájdalomtól, de a férfi karjai közt biztonságban érezte magát…
Ám feleslegesen aggódott. A halál könnyed, pillangó szárnyakon érkezett és lágyan ölelte magához a megviselt párt. Kedvesen hajolt föléjük ,s ringatva altatta őket örök álomba.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
