- Igen, apa. – egyezett bele Draco.
Az Abszol útra hopponálva mentek el. Apja arcán eddig ismeretlen feszültséget és izgatottságot látott a fiú. Érezte, hogy valami nagyon nagy dolog van készülőben. Egy darabig az ismert úton haladtak, aztán egyszer csak apja megtorpant és szembe fordult a fiúval.
- Bízom benned, Draco Malfoy. Ne hozz rám csalódást! És most menjünk be. – mutatott a semmibe Lucius.
- De, hát hova, apám? – nézett értetlenül Draco.
- Hogy érted, hogy hova? A halálfalók törzshelyére, az ajtajában állunk. – bőszült fel Lucius.
- Apa, én NEM LÁTOM! – vallotta be őszintén Draco.
Lucius izzadni kezdett, majd egyre mélyebben vette a levegőt. Tapintható volt a feszültség, mely benne zajlott.
- Látnod kell, hisz egy vér folyik az ereinkben, hisz egyformák vagyunk, hisz…te egy Malfoy vagy… - mondta Lucius, és hangja majdnem elcsuklott.
Egész életében várta ezt a pillanatot, mikor bevezetheti fiát a halálfalók közé, és most kiderül Dracoról, hogy nem alkalmas rá… Ekkora szégyent… Pont az ő fia, akire annyira büszke volt, pont róla derül ki, hogy nem alkalmas.
- Miért baj, az, hogy nem látom? Gondolom, a többi ember sem látja… - próbálta oldani a feszültséget Draco.
- Hagyjuk. Kövess engem, és egy szót se arról, hogy nem láttad.
Lucius tett egy lépést, megállt, majd a semmibe tartotta a kezét és határozottan kimondta a nevet: Malfoy. Draco ajtónyikorgást hallott, és megcsapta arcát az ajtó szele. Apja után ment. Ahogy beértek az ajtón, Draco már látott mindent, a helységet, tele fekete taláros varázslóval. Legtöbbjüket már ismerte.
- Á, üdv Malfoy. Tudodki már vár titeket. – mondta egy Draco számára ismeretlen varázsló.
- Azonnal megyünk.
Lucius a fejével intett a fia felé. „Nem megyek be Voldemorthoz. Nem akarom látni… Gyűlölöm őt.” – ezen gondolatok keringtek a fejében, miközben ment apja felé. A tágas térségből egy, a halálfalók jelével ellátott szobába mentek. Draco mikor átlépte a küszöböt, újra émelyegni kezdett, feje majd szétszakadt fájdalmában. „Nem akarok itt lenni…” – gondolta.
Voldemort, aki eddig háttal állt nekik, mintha csak megérezte volna mit gondol Draco, szembefordult velük, és egyenesen a fiú szemébe nézett. Draco legnagyobb meglepetésére, egy hús-vér embert, egy életerős varázslót látott maga előtt. Voldemortnak karakteres arca volt és mély fekete szeme élénken csillogott. A fiú álmaiban sem gondolta volna, hogy Tudjukki így néz ki. Azt hitte, bár maga sem tudta miért, hogy egy emberi roncs. Ezzel szemben egy rendkívül elegáns, feltűnően jóképű férfi állt előtte.
- Üdvözöllek, ifjabb Malfoy. – nyújtotta a kezét Voldemort.
Draco érezte ahogy végigfut a hideg a hátán és próbálta meggyőzni magát: meg kell ráznia ezt a kezet, mely varázslócsaládok ezreit tette tönkre, ezrek életét ontotta ki. Aztán eszébe jutott, hogy apja kezéhez is mennyi vér tapad. Kezet rázott a Nagyúrral.
- Jó napot, Voldemort. – nyögte ki Draco.
Lucius arcizmai idegesen megfeszültek. Tudjukki nem szereti, ha nem beszélnek vele elég tisztelettel.
- Hallom, be szeretnél lépni halálfalónak, nekem szeretnéd adni a szíved, a lelked, a szolgálatodat. – mondta teljesen természetesen.
Draco pulzusa az egekbe szökött, fehér bőrén megjelentek az első izzadságcseppek. Nem tudta mit mondjon. Most mondja azt, hogy „Felejtsd el…” vagy hogy „Hát nem vagy egy…Granger.” Ezt a hasonlatot különösen szerette. Csak az övé volt és mindig megnyugodott tőle.
Voldemort egyre mélyrehatóbban nézte Dracot, a fiú úgy érezte lassan már a fejébe is belelát…
- Egyenlőre, csak bemutatni hoztam, Dracot. – törte meg a csendet Lucius.
- Jól van, Malfoy, jól van. Vidd haza a fiút. Aztán gyere vissza, beszélnünk kell… - mondta Voldemort.
A kifele menet már könnyebben ment, hisz belülről látta az ajtót. Amint kiértek még egyszer meggyőződött róla, hogy tényleg nem látja az épületet. Az Abszol útról aztán a Kúriához hopponáltak. Lucius szinte azonnal vissza is ment, de előtte még fia elé állt…
- Nem fogsz megfelelni…a te szívedben nincs benne, ami nekünk a lételemünk: a kegyetlenség. Tudodki belelát a gondolatainkba…a tiédbe is.
Draconak rossz sejtése támadt. Apja szemében mintha….”lehetetlen”….egy könnycsepp gyűlt volna.
- És ha így van…megölet téged, fiam. – de ekkor már elviselhetetlen fájdalom futott végig Luciuson… - Megölet és…nekem kell megtennem…ismerem őt…Draco, menj el….menj el, innen messze, nem kereslek. Ezt az egyet…nem bírom megtenni…soha, senkinek. Narcissánál más volt a helyzet. De te…olyan vagy mint én…csak más oldalon állunk, legalábbis mást választottunk. Kisfiam, mindig az volt az álmom, hogy egyszer olyan leszel, mint én, de nem sikerült…pedig mindent megtettem…Nem tudnálak megölni…..menekülj el.
Draco alig hitt a fülének. És mégis hova a fenébe tűnjön? Ha Voldemort meg akarja öletni, úgyis megtalálják. De Lucius folytatta.
- Menj a Roxforba. Dumbledore már tud mindent. Ott fog téged várni és biztonságban leszel. Siess! – és átölelte a fiút, akit két hete még halálra kínzott.
Aztán Draco elindult a nagy utazásra, élete nagy kalandjára. Visszatér a Roxfortba…