Karácsony van. A Roxfort legtöbb diákja hazament. Így tettek Ronék is. Csak Hermione Granger maradt az iskolában. Most kivételesen nem akart Ronékkal tartani, sőt hazamenni sem volt kedve. Bár Mrs.Weasley szívesen látta az Odúban, és otthon is várták szülei, mégsem ment. Nem volt karácsonyi hangulata. Inkább szomorú és csendes volt, ezen a napon és persze magányos.

A Mardekár-ház szőke hercege is így érzett. Nem szívesen ment haza. Nem kívánt az apja és "kollégiái" társaságában eltölteni egy unalmas és szokványos karácsonyt. Bár az édesanyja hiányzott neki, és hazahívta, de nem állt kötélnek. A fiú hangulata sem volt éppen felhőtlen. Csak az ablakon bámult kifelé. De egy dolog is nyomasztotta szeptember óta. Olyan történt vele, mint még soha. Olyan gyönyörű, csodálatos. És sosem vettem ezt észre... pedig mindvégig itt volt az orrom előtt. És még okos is. De ő... biztos nem érez így irántam, mint én iránta. És ezt meg is értem. Hét év veszekedés, sértegetés és gúnyolódás után nem csodálom. Bár ne tettem volna. De természetesen ez mind apámnak köszönhető. Remélem egyszer megfizet minden tettéért. Hülye voltam, hogy azt tettem, amit ő mondott. Féltem tőle, de tudom, nem kell.

A fiatal srác fejében csak folyton ezek a gondolatok keringtek. Magányosnak érezte magát és gyávának. Nem merte elmondani senkinek, hogy mit érez.Főleg a szeretett lánynak. Bizakodott abban, hogy sikerül egyszer erőt vennie magán és elmondja neki az érzelmeit. De csak ábrándozott ezekkel a gondolatokkal...Jobb, ha soha nem tudja meg.

A lány felvette kabátját, sapkáját, sálját és kesztyűjét, majd kiment. Többször körbejárta a befagyott tavat, ezután pedig leült az egyik padra. Csak nézte a természetet. Milyen csodálatos. Bárcsak az én életem is ilyen szép lenne és jó. De ez már most lehetetlen...

Ki kéne menni egy sétára. - gondolta magában a szőke srác. Felöltözött majd kilépett a friss hólepte talajra. Kisebb séta után, meglátta az eminens Grangert. Nem tudta mit tegyen. Végül döntött.

Lassan odasétált a padhoz majd mellé ült.

- Szia!

A lány megijedt, hogy a marekéros fiú odaült mellé, anélkül, hogy gúnyolná. De örült neki.

- Szia! Mit csinálsz te itt?

- Ülök és nézem a tájat.

- Azt látom. De miért pont mellettem? Ráadásul még nem volt egy rossz szavad sem.

- Miért? Szeretnéd, hogy kigúnyoljalak?

- Nem, én nem ezt mondtam.

- Hermione! Karácsony van. Csak meg tudsz tűrni magad mellett erre a kis időre. De el is mehetek. - mondta a fiú.

- Mit mondtál?

A srác rájött, hogy elszólta magát.

- Granger, nyugi.

- Az előbb azt mondtad Hermione?! És te, azért elmennél, mert én azt mondom? - furcsálta a lány.

- Most mit kötöszködsz, Granger? Nyelvbotlás volt. Van ilyen.

- De nem nálad!

- Most nem mindegy?

- Jól van. Csak furcsa vagy.

- Igen?

- Igen.

Hosszú csend következett. Inkább nem akartak egymáshoz szólni. Mindkettejüknek jó volt, hogy nem veszekednek. A kínos hallgatás után a fiú szólalt meg.

- Szeretlek. - nyögte ki végül, sok szenvedés után.

Hermionénak nagyott dobban a szíve, mikor meghallotta a szót. Nem hitte el, amit a fiú mondott. Az a srác, akit ő is szeret és, aki mindig sértegette.

- Mi??!!

- Szeretlek.- mondta Draco mostmár a lány barna szemeibe nézve.

- Ne szórakozz velem, Malfoy!

- Nem szórakozom! Komolyan mondtam! Tudom, hogy nehéz elhinni, de kénytelen leszel. De ne feledd! Karácsony van...a szeretet ünnepe. Boldog Karácsonyt,...Hermione! - Azzal felállt és elindult a tölgyfaajtó felé.

- Malfoy! - kiáltott utána a lány. A fiú megfordult és kíváncsian várta a lány szavait.

- Én is szeretlek!

A fiúnak elakadta a lélegzete. Nem hitte el a lány mondatát. Ő is szeretné? Őt, egy Malfoyt?

Hosszú percekig álltak egymással szemben, mire a lány megszólalt.

- Nem is válaszolsz? - mosolyodott el Hermione.

Azzal Draco a griffendéleshez lépett és megcsókolta. Nem akarták elengedni egymást... soha.

Mindeközben egy öreg szürke szempár nézte őket egy ablakból. Örült, hogy e két fiatal egymásra talált. Ő nem volt más, mint Albus Dumbledore.

A fiatalok kézen fogva, boldogan indultak vissza a kastélyba...