Sötét éjszaka van. Itt állok a sírod felett, szabad utat engedve könnyeimnek, némán zokogok. Nem is tudom, mikor sírtam utoljára.
De igen, tudom… annak is te voltál az oka. Emlékszem arra a rövid időszakra, amikor már felfedtem magam előtt az érzéseimet. Nem volt könnyű beismerni, még saját magamnak sem, de sikerült, és elfogadtam. Tudtam, hogy nem változtathatok rajta. Csak Neked féltem bevallani.
Lopott pillantásokat küldtem feléd, mikor azt hittem, nem látod. Fogalmad sem volt, mennyit szenvedtem, mikor mellettem voltál, s tudtam, amilyen közel állsz most hozzám testben, éppoly’ távol vagy tőlem lélekben.
Akkor még nem tudtam, mekkorát tévedtem.
Végül mégis megtört a jég. Egy óvatlan pillanatban ismét feléd néztem, s te visszanéztél.
A szívem megállt, hogy aztán kétszer olyan gyorsan dobogjon.
Abban a pillantásban benne volt minden. Ugyanazt a bánatot, szenvedést, és ugyanazt a vágyat láttam a szemedben, amely engem is kínzott…
Hányszor kísértett engem ködös nappalokon, álmatlan éjszakákon át az a szürke szempár…
Rájöttem a tévedésemre. Attól kezdve tudtam, nem vagyok egyedül, s ez az érzés nem csak engem kínoz…
Mosolyt csal az arcomra egy emlék…
Már nem tudnám visszaidézni a történteket, de homályos képek peregnek le a szemem előtt.
Egy levél az ajtóm előtt… egy vörös rózsa… a levélen egy időpont, egy helyszín, s egyetlen szó állt…
Újabb emlékképek villannak fel.
Mikor megláttalak… pontosan tudom, mit éreztem…
A távolság, mely eddig szétválasztott minket, s ami – akkor úgy láttam – csak a képzeletünkben létezett, megszűnt.
Egy pillanat műve volt. Egy röpke pillanatnyi gyengeség elég volt ahhoz, hogy romba döntsön mindent. Ostoba voltam, hisz’ tudhattam volna, hogy ez lesz… de nem gondolkodtam. Elvesztettem a fejem, nem tudtam, mit teszek. A külvilág megszűnt, nem létezett senki más, csak mi...
Gyenge voltam. Félórányi múló boldogságért cserébe kockára tettem azt, amit mindketten annyira óvtunk.
Tudhattuk volna, hogy nem maradhat titokban.
De most már késő.
Már nem is próbálom visszatartani a könnyeket…
Tudtuk mindketten, hogy szerelmünk soha nem teljesedhet ki, s hogy az már a kezdeteknél halálra ítéltetett…