|
Hónapokba foglalva
A rideg, „jégborította január” hozta el nekem azt a napot, amikor végre ti is rájöttél arra, amit én már oly régóta éreztem. Szerettelek…
„Februári fájdalom” kínját éltem át azokban a percekben, mikor titkon szemeidbe nézve nem láttam mást, csak akaratos közönyt. Nem értettem, miért harcolsz egy olyan dolog ellen, amely egyike a legszebbeknek ami megtörténhet veled.
Végül a remény lángja újra fellobbant lelkem mélyén amikor egy kósza pillanatban felderengett előttem „márciusi mosolyod”.
Istenem, mennyire erős volt bennem a hit! Nemlétező érzelmeidbe vetett hitem.
Az „áprilisom ábrándozással” telt. Benne voltál minden tettemben, minden szavamban.
Ami a legfontosabb, hogy igenis láttam azt a bizonyos szikrát a szemedben. Tagadhattad volna ugyan ekkor már, de egyetlen pillantásod akaratlanul elsöpört minden tiltakozó érvet.
A hozzád intézett, elhamarkodott „május-mondatok” mindent elrontottak. Pont az ellenkezőjét értem el azokkal a szavakkal, mint amit szerettem volna.
Elutasításod borzalmas napokat hozott el számomra. A gondolataim, az érzéseim teljesen összekavarodtak.
Álmodozásom „jámbor-júniusán” azonban megláttalak vele. Könnyeim nem hullottak.
Nem… Ahhoz már túlságosan is fájt…
Tetteid nevetve oszlatták szét a hozzád vágyódó félénk szerelmet.
Vádoltam önmagamat, hiszen mást nem tehettem. Tanácsot nem kérhettem senkitől.
Nemsokára megérkezett hozzám a nyár „július-javaslata”: a várakozás, a magány, a türelem.
Hiányod megváltoztatott. Megerősített az, hogy nem látlak.
Éreztem, hogy más ember lettem azokon a csodás, egyedül eltöltött, homályos „augusztus-alkonyokon”. Tudtam, hogy azokban a napokban elnyert lelki békém nem tart sokáig, kihasználtam hát minden percét.
Azután újra láttam sejtelmes „szeptember-szemeid”. Valamiért te is megváltoztál. Irántam való érzéseidet lassan bontogattad. Téged nem sodort el az ár, úgy mint engem annak idején. A te szerelmed óvatosan érlelődött, észrevétlenül nyílt ki, mint elhagyatott kertben, rendezetlen tavaszon a fehér rózsa.
„Októberi odaadásod” végérvényesen szívembe véste neved. Ugyan nem bántál bőkezűen a szavakkal, de nem is volt rá szükség. Tudtam, hogy szeretsz… És én is nagyon szerettelek.
Csendes szerelem volt a miénk.
Emlékszem arra az apró mosolyra… Arra a mosolyra, amit egy vasárnap délutánon csalt arcodra „november-nevetésem”. Annyira boldog voltam. Mégis valahogyan szöget ütött a fejemben, hogy ez talán túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Kellett nekem a bizonyosság, kellet, hogy a te szádból halljam.
Hamar beköszöntött a „december-didergés”. Kirohantam éjjel a néma parkba… Előled…
Mert megbántottál… Mert megbántottalak… Végül az egyik fűzfa alatt értél utol. Fáztam, rázott a hideg… Te pedig hirtelen átöleltél. Rádöbbentem, hogy ennél több bizonyítékra nekem nincs szükségem…
Nem kellettek már a szavak…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
